Őszintén szólva nem is tudom hol kezdjem ezt a bejegyzést, hiszen nehéz azokról az érzésekről írni, amiket talán sosem mondunk ki és sosem beszélünk róluk. Azt hiszem itt az ideje magamnak is bevallani...
Minden egy verssel kezdődött.Mai napon Ady Endre egyik művét kellett vinnünk magyar faktra. Egy olyan verset, ami nem ismert és az első kötetében található. Olvastam többet, keresgéltem, de épp úgy, ahogy mindenki megtalálja a hozzáillő dolgokat, én is megtaláltam az én versem. Lássuk is mi volt az:
Láttalak...
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
»Édesem, szeretlek!«
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: »Szeretlek!«
Túl sok rész van a versben, mely igaz az életemre. Túl sok olyan utalás, amely átfordítható és értelmezhető saját helyzetemre. Hogy is állunk most? 1400 kilométer van közöttünk és majdnem 1 évvel az első találkozásunk után vagyunk. Egy év, azaz 365 nap. Borzasztó sok idő. 7 hónapja vagyok itthon és még nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, mi lenne ha itt lenne velem. Nem volt olyan nap, hogy ne néztem volna meg a képeit. Nem volt olyan nap, hogy ne emlékeztem volna vissza, hogy is volt a mi kis történetünk együtt. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe a mosolya. Nem múlt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy váltunk el egymástól...
Az egyetlen, ami belőle maradt az emlékek. Nincs kép, nincs videó, csak az emlékek. Egyetlen karkötő van a kezemen, ami nap, mint nap emlékeztet, a Vele eltöltött utolsó két hétre. Remélhetőleg hamarosan lecserélhetem egy újra.
Amíg kint voltam fel sem fogtam, hogy mennyi jelent nekem ez az egész, csak miután visszatértem döbbentem rá mennyire nem becsültem meg az együtt eltöltött perceket, mennyire nem használtam ki, hogy elmondjam Neki mit érzek.
Nincs túl sok alkalom életünk során, mikor lehetőséget kapunk arra, hogy helyére tegyük a hibákat, amiket elkövettünk, de én most megkaptam. Azt hiszem elég sok időm volt gondolkozni, kitalálni mi legyen, mit kéne tennem és rájöttem. :)
Sosem kell más, csak kimondani, amit érzünk, elmondani, megosztani a másikkal és nem magunkba tartani. Nem kell várni a megfelelő pillanatra, mert sosem jön el. Nem kell hitegetni magunkat, hogy majd máskor. Ki kell mondani, vállalva ezzel a következményeket!
Nem várok sokat, hiszen tudom mit fog mondani. Tudom, mi lesz a válasz. Tudom, hogyan fogja mondani, milyen mozdulatokkal, hiszen ismerem.
Ha kívánhatnék egyet az lenne, hogy itt legyen,megölelhessem egy percre és azt érezzem, hogy minden rendben lesz, még ha nem is úgy van... :)
xx
D.
Minden egy verssel kezdődött.Mai napon Ady Endre egyik művét kellett vinnünk magyar faktra. Egy olyan verset, ami nem ismert és az első kötetében található. Olvastam többet, keresgéltem, de épp úgy, ahogy mindenki megtalálja a hozzáillő dolgokat, én is megtaláltam az én versem. Lássuk is mi volt az:
Láttalak...
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
»Édesem, szeretlek!«
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: »Szeretlek!«
Túl sok rész van a versben, mely igaz az életemre. Túl sok olyan utalás, amely átfordítható és értelmezhető saját helyzetemre. Hogy is állunk most? 1400 kilométer van közöttünk és majdnem 1 évvel az első találkozásunk után vagyunk. Egy év, azaz 365 nap. Borzasztó sok idő. 7 hónapja vagyok itthon és még nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, mi lenne ha itt lenne velem. Nem volt olyan nap, hogy ne néztem volna meg a képeit. Nem volt olyan nap, hogy ne emlékeztem volna vissza, hogy is volt a mi kis történetünk együtt. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe a mosolya. Nem múlt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy váltunk el egymástól...
Az egyetlen, ami belőle maradt az emlékek. Nincs kép, nincs videó, csak az emlékek. Egyetlen karkötő van a kezemen, ami nap, mint nap emlékeztet, a Vele eltöltött utolsó két hétre. Remélhetőleg hamarosan lecserélhetem egy újra.
Amíg kint voltam fel sem fogtam, hogy mennyi jelent nekem ez az egész, csak miután visszatértem döbbentem rá mennyire nem becsültem meg az együtt eltöltött perceket, mennyire nem használtam ki, hogy elmondjam Neki mit érzek.
Nincs túl sok alkalom életünk során, mikor lehetőséget kapunk arra, hogy helyére tegyük a hibákat, amiket elkövettünk, de én most megkaptam. Azt hiszem elég sok időm volt gondolkozni, kitalálni mi legyen, mit kéne tennem és rájöttem. :)
Sosem kell más, csak kimondani, amit érzünk, elmondani, megosztani a másikkal és nem magunkba tartani. Nem kell várni a megfelelő pillanatra, mert sosem jön el. Nem kell hitegetni magunkat, hogy majd máskor. Ki kell mondani, vállalva ezzel a következményeket!
Nem várok sokat, hiszen tudom mit fog mondani. Tudom, mi lesz a válasz. Tudom, hogyan fogja mondani, milyen mozdulatokkal, hiszen ismerem.
Ha kívánhatnék egyet az lenne, hogy itt legyen,megölelhessem egy percre és azt érezzem, hogy minden rendben lesz, még ha nem is úgy van... :)
D.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése