Történt már veled hasonló? Hogy egy váratlan pillanatban megláttad azt az embert, akit már borzalmasan hosszú ideje szerettél volna látni? Nem is azért, hogy lásd jól van, hanem, hogy azt érezd túlléptél rajta és hiába találkozol vele, már nem ugrik össze a gyomrod és nem akar kiűzni a szomorúság a világból utána. Velem történt. És hiába akartam bemesélni magamnak, hogy már nem érdekel, nem ment. Mert igenis érdekelt. Érdekelt, hogy ott álltam, ahol korábban együtt álltunk és vártam. Vártam, mert tudtam, hogy jönni fog és hamarosan felbukkan. Aztán vártam és továbbra is csak vártam. A vonat már indulásra készen ácsorgott a peronon. Én meg csak nem bírtam elmenni, otthagyni, nem megvárni. És abban a pillanatban, ahogy megláttam az arcát, már tudtam, hogy hiba volt. Hiába minden, amit eddig felépítettem magamban, mert ő egy másodperc alatt képes lerombolni, azt a teljesen körbebástyázott várat, amit olyan gondosan építgettem, védelmeztem. Nem hiányzott újra ez az érzés. Újra a megalázottság, hogy hiába minden mondat, perc, tett, már nem érdekli őt és tehetek én bármit soha nem lesz ugyanaz a helyzet, ahogy akkor volt. Hiányzott. Hiányzik. és talán még rettenetesen sokáig hiányozni fog...
Vannak olyan pillanatok, amik ténylegesen megismételhetetlenek. Az az egyetlen másodperc, amikor egymás szemébe nézve, mindkettőnkben megmoccan valami, de mégsem hisszük el. Álltatjuk magunkat. ' nem, nem akarunk semmit egymástól. jó ez így. ' De valójában persze nem jó. Mondhatjuk akárkinek, elhitethetjük az összes létező emberrel, hogy nem érdekel minket innentől, mégis, amint jön borul minden... :)
Amint jön visszafogadjuk, mert épp arra van szükségünk. Hiába mondogatjuk, hogy megváltozott. Hogy most más lesz. Valójában senki nem változik, csak a mi hozzáállásunk. De mondom ezt én, aki kétszer is ugyanabba a kútba esett bele. Mondom ezt ráadásul úgy, hogy harmadszorra is beleesnék... !
Talán erre van szükségem. Talán ez az oka annak, hogy olyan nagyon akarom ezt az egészet.
DE. És itt jön a mondandóm legfontosabb része.
Néha fel kell adnunk azt, amink van, azért, hogy lehessen valami sokkal jobb. És nagyon néha jön egy pont, amikor fel kell adnunk azt, amink már nincs, de mégis a gondolat bennünk van,hogy a miénk még, azért, hogy jöhessen helyette valami más, ami segít átlépni a régin.
Próbálkozzunk még egyszer utoljára. Hátha most menni fog ...
xx
D.
Vannak olyan pillanatok, amik ténylegesen megismételhetetlenek. Az az egyetlen másodperc, amikor egymás szemébe nézve, mindkettőnkben megmoccan valami, de mégsem hisszük el. Álltatjuk magunkat. ' nem, nem akarunk semmit egymástól. jó ez így. ' De valójában persze nem jó. Mondhatjuk akárkinek, elhitethetjük az összes létező emberrel, hogy nem érdekel minket innentől, mégis, amint jön borul minden... :)
Amint jön visszafogadjuk, mert épp arra van szükségünk. Hiába mondogatjuk, hogy megváltozott. Hogy most más lesz. Valójában senki nem változik, csak a mi hozzáállásunk. De mondom ezt én, aki kétszer is ugyanabba a kútba esett bele. Mondom ezt ráadásul úgy, hogy harmadszorra is beleesnék... !
Talán erre van szükségem. Talán ez az oka annak, hogy olyan nagyon akarom ezt az egészet.
DE. És itt jön a mondandóm legfontosabb része.
Néha fel kell adnunk azt, amink van, azért, hogy lehessen valami sokkal jobb. És nagyon néha jön egy pont, amikor fel kell adnunk azt, amink már nincs, de mégis a gondolat bennünk van,hogy a miénk még, azért, hogy jöhessen helyette valami más, ami segít átlépni a régin.
Próbálkozzunk még egyszer utoljára. Hátha most menni fog ...
xx
D.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése